Lapok:

2018. január 24., szerda

Világdarabok 05. - Brukú

Mélyről fakad

A katonák és a gyerekek tökéletesen elrejtőzve haladnak a sivatag dűnéi között: olyan halkan beszélgetnek, hogy hangjuk alig több egy kar suhintásnál, mozgásukat nem követi sem nehéz fegyver sem páncélcsörgés - ami ráadásul még le is lassítaná őket. Nem panaszkodnak, nem rimánkodnak, amit elvárok, és amit megkövetel az a négy hetes próba, amit a sivatagban kellett tölteniük egy szál tőrrel.

Kihasználva ezt a csendet, kiélvezem az ujjaim közt maradt hamu lassú morzsolgatását. Minden egyes széthulló darabja bizonyítja, hogy ők a saját levükben főnek, míg mi menetelünk. Elégedetten elmosolyodom, hiába tudom, hogy az út milyen hosszú, ez ugyanis előnyt jelent. 

Több mérföldel később, amikor már kifogy a kérges ujjaim közül a hamu, lassítok és az égre nézek, hogy ellenőrizzem az útirányt. A dűnék sokszor egekig érő csúcsai fölött a korom fekete égen egyre több csillag jelenik meg egyre inkább elrejtve a tudatlan szemek elől a legmegbízhatóbbat, a Sarkcsillagot. Mivel sosem mozog, elég csak a bal oldalunkon tudnunk, és nem tévedünk el a sivatag végeláthatatlan labirintusában.

A hozzám legközelebb álló alacsony, széles vállú katonához fordulok, aki azonnal kihúzza a hátát és megmerevedik, bólintok, aztán a többiek felé biccentek. Ő sarkon fordul, és azonnal továbbítja az utasítást. 

A nap első sugarai hamar kezdik áttörni a horizonton az éjszaka egyhangú sötétjét. Mi azonban még több napi járásra vagyunk a sziklák újbóli felbukkanásától, és egyszersmind a menedéket jelentő tamariszkusz fák gyökerezési helyétől. Tábort verünk: fedezék híján ugyanis alig pár óránk van a perzselő napsugarak megérkezéséig. Elégedetten nézem végig, ahogy többen mélyen bele ássák magukat a homokba, míg mások ponyvát húznak maguk fölé a fejükre tekert textilből vagy éppen úgy formálják a homokot a mágiával, míg az elegendő árnyékot nem tart. 

Lassan telnek el az órák, míg beesteledik és folytatni tudjuk az utunkat, és még lassabban telnek el a következő napok. A hosszú, monoton menetelés, ami felemészti a készleteinket, az energiáinkat és a józan eszünket, a legjobb pillanatban ér véget, amikor meglátjuk az első, mélyen a vörös homokba süllyedt sziklákat. 

Mindenki szaporázza a lépteit, emberek. – kiáltom a parancsot miközben a sziklák cirádás sziluettjére mutatok. – Napkelte előtt elkell érnünk az első fát. 

Halk zúgolódás söpör végig a tömegen, de azonnal el is hal, amint a kezem az egyik, derekamra erősített tőr markolatára téved. 

Fegyelmezett, összeszedett menetelésbe kezdünk. A nap azonban túl hamar szalad fel az égre, és hozza magával a forró, tüdőt perzselő levegőt. Minden bizseregve remeg a szemünk előtt: a fakó ég és az azon átkúszó félénk fátyolfelhők, a homok dűnék és a horizonton árválkodó egyetlen tamariszkus fa. 
FA! – hallom a ziháló hangot a hátam mögül. Szaladni kezdünk. Nem törődve azzal, hogy fölösleges energiát veszítünk ezzel. 
Mindenki szét széled az apró levelek nyújtotta gyér árnyékban, szabadon hagyva a fa tövét, ahol leülök és kezembe véve a két élű tőrömet félig lesütött szemmel figyelem, ahogy mindenki ledobja a zsákját és hozzá lát a túléléshez szükséges rutinjához: többen mély gödröt kaparnak, hogy a több tíz fokkal is hűvösebb, nedves homokba feküdjenek, mások a napon keskeny, sekély gördröt ásnak, ráterítenek egy nejlon zsákot, közepén egy kővel, hogy napnyugtára a lecsapódó vizet összegyűjtse. 
Elégedetten elszenderedem. 

Amint kezd lemenni a nap én már ébren vagyok és a keselyűk mély, kotyogó hangját utánozva felverem a tábort. Rövid időn belül összekészülnek, miközben én az egyre inkább sötétbe burkolózó táj egy aprócska pontját figyelem, ahol a Lovagosok vára áll. A hatalmas kőbányákkal telezsúfolt, védtelen hátsó része.

Szaladin. -  áll meg határozottan mellettem az egyik katona és adja oda az első, ruhákból kirázott betolakodót, egy skorpiót. Az egészet a számba tömöm. Szeretem ezt a semleges, egyszerre krémes és roppanós falatot. Miután az utolsó morzsályát is lenyeltem türelmetlenül fordulok vissza az emberekhez és nézek végig rajtuk jezelve, hogy nem kapnak több időt a pakolászásra, amikor a homokban meglátok egy szabályos hullámokból álló nyomot. Homoki vipera. Teljesen ledermedek. Az utolsó alkalom, amikor ezzel az átkozott fenevaddal találkoztam, anyám halála volt:

A heti piacon anyám, mint mindig kivitte a kézzel szőtt portékáit, ám aznap a mellé sátrat verő árusok verekedni kezdenek, amikor egyik a másikát lopással vádolta meg. Anyám volt az első, aki megpróbált rendet tenni mielőtt kiértek volna a Lovagosok, csakhogy a fényes páncélba bújt, tudatlan kövér marhák már ott is teremtek. A verekedés persze kitört, anyámat pedig fellökték. A standjával együtt terült el a földön... senki nem figyelt rá... Mire oda értem egy újabb adag vékával, anyám már a homokban fekve reszketett és rángatózott a görcsös fájdalomtól. Semmit nem tehettem, olyan gyorsan vitte le a homoki vipera mérge, ami feltehetőleg a stand árnyékában pihent.

A katonák után eredtem, de kiérve a városból nyomukat vesztettem és eltévedtem. Több heti járásra a várostól találtak rám egy helyi törzs tagjai egy szikla kupac mellett. Már eszméletlen voltam a kiszáradástól és az éhségtől, ők azonban elvittek a falujukba, hogy segítsenek rajtam. 

Hosszú napokon keresztül küzdöttek az életemért, de végül megmentettek és vissza hoztak a halálból. Amikor magamhoz tértem, egyből tudtam, hogy ez lehetetlen. Kinek van ehhez hatalma? El akartam menekülni, de a gennyes sebektől lángoló testem gyönge volt még. A törzsfő azonban megesküdött, hogy nem kell félnem és hogy mindent elmagyaráz, ha tartom a szavam és hogy nem rohanok vissza a sivatagba, a biztos halálba. Vonakodtam, de maradtam, mert az adósuk lettem. Ekkor mutatta meg nekem azt, amire még álmomban sem gondoltam: a mágiát. 

Arra az energiára, ami ott lapul a homokban, a sziklákban, a levegőben, amit ez a törzs olyan könnyedtséggel irányít, mintha csak a szél fújná el a port a földről. Gyógyítanak vele, sőt vizet fakasztanak a kevés állataiknak. Megakartam tanulni. Kerül, amibe kerül. 

Tucatnyi sebet, sérülést és csonttörést szenvedtem, mire az évek alatt elsajátítottam az alapokat. Többet akartam, de nem voltak hajlandóak tovább tanítani. Otthagytam őket, hogy saját embereket toborozzak és megtanítsam nekik a mágiát.

Héj... – rázza meg a vállamat az egyik velem egykorú férfi, ezzel is visszahúzva a jelenbe.
Mogorván kapom felé a fejem, ekkor veszem észre, hogy nem engem hanem a talajt bámulja: a lábam előtt a homokban jól láthatóan egy rémült női arc rajzolódott ki, ami a fájdalmak ellenére is hasonlít rám. Pillanatnyi döbbenet után bele rúgok a homokba, ezzel is megsemmisítve a képet, majd a döbbenten ácsorgó katonára ordítok, hogy szedje össze a csapatot és induljunk végre. 


3 megjegyzés:

  1. Jaj de tetszik ez a sivatagos világ! :D Nagyon szuperül beleszőtted a főszereplő múltját.
    Már várom a következő részt, kíváncsi vagyok a mágia a te történetedben hogyan fog még megjelenni. :D

    Moro

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Nem tudom miért küldte el 2x, na mindegy, azért töröltem az egyiket... XD

    VálaszTörlés