Lapok:

2017. november 15., szerda

Világdarabok 04. - Henna


Az időszámítás kezdete

- Kezdhetjük? – tette fel a kérdést Gemma, a Védelmezők vezetője. Ahogy megmozdult gyémántból kialakított székén, az aranybőrén elhelyezett ékszerek csilingelni kezdtek, és a barlangteremben sokáig visszhangzott a hangjuk.

Scutum, a Lovagok vezetője kihúzta magát a fából faragott, karosszékre emlékeztető ülőalkalmatosságán. Marek, az emberek vezetője félénken bólintott. Gemma nyugtázta a néma beleegyezést, majd intett szolgálójának, egy Floreknak, akinek halványzöld bőrét beragyogták a terem falában elhelyezett drágakövek fénye. A kedves tekintetű lány szinte libegve lépett oda Scutumhoz és Marekhez, majd mindkettejük elé rakott egy-egy pergament tekercset.

- Mi ez? – kérdezte a Lovagok vezetője mély hangján.

- A megállapodásunk – felelte Gemma, majd úgy tett, mint aki eltakarja szánakozó mosolyát. A mozdulat pontosan kiszámított volt és az aranybőrű vezető gondoskodott róla, hogy senki ne mulassza el.

- Hiszen még bele sem kezdtünk a tárgyalásba – mondta döbbenten Marek. Az izzó, folyékony aranyra emlékeztető szempár láttán az emberek képviselőjének kedve támadt a föld alá ásnia magát, de aztán gondolt egy merészet és inkább kihúzta magát. Egy egész faj képviselőjeként van jelen, muszáj egy kis tiszteletet kiharcolnia magának.

- Hogy is hívják őt? – kérdezte Gemma Scutumtól.

- Mareknek hívnak – válaszolta az ember. Bár alig észrevehetően, de Scutum arcán egy halvány mosoly futott át.

Gemma továbbra is a Lovagok vezetőjéhez intézte szavait.

- Nos, Scutum drágám, kérlek, mondd meg ennek a Mareknek, hogy puszta formalitásból van jelen. A tárgyalásba semmiféle beleszólása nincsen. Vegye megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán betehette a mocskos emberi lábát az otthonomba, és maradjon csendben.

Scutum Marek szemébe nézett. Nem ismételte el Gemma szavait, de tekintete azt üzente, hogy jobb, ha Marek ezúttal tényleg nyugton marad.

- Lehet, hogy ember, de akkor is igaza van – szólalt meg a Lovag. A bőrén futó vonalak mélykék és sötétlila színben örvénylettek. Marek úgy képzelte, a vezető bőrén át bepillantást nyerhet az univerzum egy kis szeletébe. – Azzal a céllal ülünk most itt, hogy olyan hagyományokat teremtsünk a bolygón élő fajok számára, amik nem veszélyeztetik a békét. Így tehát mind a három faj képviselője kinyilváníthatja a véleményét.

Marek olyan büszke tekintettel nézett Gemmára, mintha az ő szájából hangoztak volna el a szavak. Gemma néhány rövid pillanatig belenézett az ember szemébe, majd bosszankodva legyintett egyet, mint aki egy idegesítő legyet akarna arrébb hessegetni.

- Legyen hát! A tekercsben leírt Védelmező ünnepségek ettől függetlenül változatlanok maradnak, de a Lovagokat és embereket érintő pontokban módosíthatunk. Beszélj hát ember, milyen hagyományok szerint élnél?

- A Régi Időkben…

- Nem számít mi volt a Természet Tisztogatás előtt! – vágott szavába Gemma, és ezúttal Scutum is egyetértően bólintott. – A múlt elpusztult, meghalt, belefulladt a saját hamvaiba. A jelenről beszélj, vagy nem hallgatlak tovább!

Marek igazán igyekezett eltökéltnek és határozottnak tűnni, de az aranybőrű Gemma, ha lehetséges volt, mérgében még gyönyörűbbnek tűnt. Képtelen volt ettől eltekinteni. Nyelt egy nagyot, majd elmondta kéréseit, melyeket korábban gondosan megfogalmazott Üvegváros tanácsa.

- A Krónikák évekről, hónapokról és órákról mesélnek, de most már nem ismerünk mást csak nappalt és éjszakát, hideget és meleget. Nincs más, amihez viszonyítani tudnánk az idő múlását, csak az évszakok. Így hát ragaszkodunk a Tavasz, Nyár, Ősz és Tél Ünnepéhez.

- Az évszakok múlását követjük, mióta világ a világ – mondta Gemma egyre indulatosabban. - Azt hiszitek, a saját kedvetek szerint formálhatjátok Ver, Aestas, Autumnus és Hiems Ünnepét?! Az ősi szellemeket nem sérthetitek meg az ostoba szokásaitokkal!

- Gemma, kérlek! – intette le Scutum erős baritonján. – Ti, Védelmezők és emberek egy bolygón éltek már időtlen idők óta. Nem számít, hogy az emberek nem tudtak a létezésetekről, így is osztozkodtatok a Földön. Nem természetes hát, hogy most hasonlóképpen tartjátok számon az idő múlását és így hasonló ünnepségek alakultak ki az esetetekben? Nem gondolnám, hogy a szellemeitek szomorkodnának amiatt, hogy még többen imádják őket. Hadd róják le tiszteletüket az emberek a maguk módján. Biztosra veszem, hogy a szokásaik nem befolyásolnák a tiéteket. Nem igaz, Marek?

Az emberek képviselője teljesen ledöbbent, hogy a hatalmas Scutum, a Lovagok Vezetője egyenesen hozzá intézett egy kérdést. Ráadásul egészen úgy tűnt, mint aki komolyan érdeklődik a válasz iránt. Marek érezte, hogy eljött az ő pillanata, most kell jól forgatnia a szavakat ahhoz, hogy a két idegen faj megértse őket.

- Azt garantálhatom, hogy a Védelmezőket semmilyen formában nem gátoljuk abban, hogy a maguk módján tisztelegjenek. Mi magunk közt ünneplünk. A Tavasz Ünnepén egy fát ültetünk Üvegváros valamely kijelölt pontján. Ezt a fát arról a személyről nevezzük el, akinek születésének ideje legközelebb esik az ünnephez. Ezzel szimbolizáljuk azt, hogy a természet és az ember szétszakíthatatlan kapcsolatban van egymással.

- Ha! – kiáltott fel hangosan Gemma. Kétségtelen, hogy drámai hatást szeretett volna kelteni és már épp felállt volna székéből, mikor Scutum egyetlen intésére visszanyelte keresetlen szavait és hátradőlt a fehér szőrmével kibélelt gyémánt székén.

- A Nyár Ünnepén felvonulást szervezünk, ahol nap és madár motívumokkal díszített öltözéket hord mindenki és különböző madárénekektől hangos a város. Ilyenkor úgy tűnik, mintha az Üvegvárosba költözött volna a Nap, és arany fényével beragyogná az egészet. – Marek túl későn eszmélt rá, hogy arany szót hanyagolnia kellett volna, mert Gemmánál ez érthető módon kényes témának minősült, de szerencsére a Védelmezők Vezetője nem szólt közbe. – Ősz Ünnepén betakarítjuk a termést. Magvakkal és színes falevelekkel dekoráljuk ki a házakat, a főtéren pedig rendezünk egy hatalmas, össznépi lakomát. A Tél Ünnepén a szeretetet és az összefogást ünnepeljük. Feldíszítjük a város legmagasabb örökzöldjét és ajándékokat viszünk egymásnak. – Marek nem mondta ki hangosan, de az emberek így emlékeztették magukat arra, hogy csak az egymásba vetett bizalmukon alapszik a létezésük ebben az idegen világban.

- Ennyi? Így dicsőítitek a szellemeket? – Ha Gemma szájából a gúny késdöfésként érte volna Mareket, akkor az ember ott helyben, azonnal szörnyet halt volna. – Így tehát bebizonyosodott, hogy csakis a Védelmezők miatt mutatják még meg jóságos arcukat. Haragjukat csakis a ti szokásaitok táplálhatják.

- Az emberek szokásai aligha elegek ahhoz, hogy az évszakok dühét gerjesszék, de ha ilyen biztos vagy abban, hogy néped méltón ünnepel, akkor hát halljuk, miképpen vígad egy Védelmező? – Mareknak fogalma sem volt róla, hogy Scutum miképpen tudta ezt fapofával végig mondani, de a vezető mégis megtette.

- Ver egy csíntalan kisgyermek, aki a csendben ébredező természet szeméből hangos ricsajjal tünteti el a hosszú és hideg álom nyomait. Máglyákat gyújtunk a meghalt növényekből és faágakból, hogy a hamvakból aztán új élet születhessen.

- Micsoda öröm lehet számodra, hogy a csillogó drágakövek nem halnak meg – jegyezte meg mosolyogva Scutum. Gemma csak egy gyilkos pillantással kommentálta a hallottakat.

- Aestas a föld leggyönyörűbb és legbujább nője, aki szereti a ragyogást. Talán megértitek, hogy az én szívemhez ő áll a legközelebb, ezért a tiszteletére én magam szoktam ünnepséget rendezni a drágakövekkel díszített, fényűző termeimben.

- Az összes Védelmező befér a barlangokba? – Marek észre sem vette, hogy a fejében megfogalmazódott kérdést hangosan is feltette, de hát nem volt mit tenni, nem szívhatta vissza meggondolatlan szavait.

- Tárt kapukkal fogadunk mindenkit, aki betérni kíván, de nem mindegyik faj él ezzel a meghívással. A Ferusok jobb szeretnek magányosan, a hegyek közt megbújva ünnepelni a maguk módján. – Marek egészen biztos volt benne, hogy a Ferusok szokásai sok vért és halált követelnek, és ennél több részletre nem is volt kíváncsi. – Autumnus olyan erős és hatalmas férfi, kinek lépésétől annyira megremeg a föld, hogy lehullnak a fákról a levelek. Erre az ünnepségre már a Ferusok is előmerészkednek, ilyenkor ugyanis mindenki ijesztő mintákat fest az arcukra, ezzel jelképezve, hogy a természet nem ismer félelmet. – Gemma végig egyenesen Scutum szemébe nézve szónokolt. – Hiems nem más, mint egy ősz hajú, botra támaszkodó öregúr. Az eltelt idő bölcsességét és az elkerülhetetlen elmúlást szimbolizálja. Csendben, békében emlékezünk meg róla. Ezt követően a természet némán tér nyugovóra.

A két hatalmas vezető néhány pillanatig még szótlanul tűrte egymás tekintetét, így végül Marek szólalt meg.

- Láthatod, hogy a hagyományaink nem befolyásolják egymást. Nem szükséges, hogy bármelyikünk is változtasson, mert ezek nem veszélyeztetik a fennálló békét.

- Vésd eszedbe ember, ha bárkinek is módosítania kell, az te leszel! - Marek ezt úgy értelmezte, hogy az aranybőrű vezető áldását adta. – Más hagyományaiba könnyen beleszólsz, de mikor a tiéden a sor, néma vagy, mint Hiems. Ne feledd, hogy a megállapodásunkban három faj szokásait említjük meg!

- Én soha nem feledek semmit – felelte rezignáltan Scutum. Marek biztosra vette, hogy igazat beszél. – Mi mások vagyunk, mint ti. Védelmezőként és emberként nem ismertek mást, csak ezt a bolygót. Mi az Istenek küldöttjeiként érkeztünk a Földre, így a Korai Időket csak a Régi Krónikák lapjairól ismerhetjük. Mi, Lovagok az univerzum őrzői vagyunk. Mielőtt ide küldtek volna minket, a csillagok közt éltünk. A múltunk iránti tiszteletből választunk magunknak olyan neveket, amelyek a csillagokhoz köthetőek. Számunkra az univerzumban nem létezett az a fogalom, hogy „idő”. Létezésünket három részre osztjuk: születés, élet és halál. – Gemma és Marek olyan feszült figyelemmel hallgatták Scutum elbeszélést, mintha a létezés miértjéről rántaná le a leplet. - Egy új élet születésekor a csecsemőt ajándékokkal és jókívánságokkal halmozzuk el. Mindent megteszünk azért, hogy az ártatlan gyermek életútja akadálymentesen megkezdődhessen. Az élet múlását csak az események alapján határozzuk meg. Az Égi Krónikáink csaták, harcok és uralkodások emlékét őrzik, ám egyiket sem ünnepeljük úgy, ahogy ti az évszakokat. Tiszteletünket az elődeink tettei iránt úgy mutatjuk ki, hogy gyermekeinknek átadjuk az ő történeteiket, így biztosítva, hogy azok soha ne merüljenek feledésbe. A halál számunkra egy dicső utazás kezdetét jelenti, hiszen csakis így emelkedhet fel valaki az Istenek közé. Életünket más fajok védelmének szenteljük, így biztosítva azt, hogy halálunk után a teremtőink közt ülve figyelhessük utódaink dicsőségét. Így tehát mi, a Lovagok a halált ünnepeljük meg igazán. Feldíszítjük az elhunyt utolsó fekhelyét, ódákat zengünk tetteiről és hálát adunk, amiért életével beragyogta a miénket. – Scutum szavait néma csend követte. Úgy tűnt még Gemma torkán is megakadtak a szavak. A Lovagok vezetője halvány mosollyal az arcán szólalt meg ismét. – Biztosíthatom a Védelmezőket és az embereket is, hogy hagyományaink nem zavarják meg a tiéteket.

- Valóban – találta meg hangját Gemma.

- Megegyeztünk tehát? – kérdezte Marek reménykedve. – Egyetértünk abban, hogy a fajok közti békét nem veszélyeztetik a szokásaink?

- Egyetértünk – válaszolta Scutum.

- Ez esetben elkészítettem az új tekercseket, amely tartalmazni fogja az elhangzottakat. A Hírnökkel majd elküldetem nektek ezeket. Természetesen csak akkor, ha nem jelent ez gondot neked, Scutum drágám. – Gemma hízelgő stílusa olyan hirtelen bukkant elő ismét, mintha mindig is ott lett volna. Dühös tekintete újra megszelídült, és Marek nyugtázta, hogy az aranybőrű szépség szemében ő megint nem létezik.

Miután mindenki beleegyezett Gemma javaslatában, Marek néhány robosztus termetű Metallum kíséretében elhagyta Mélységet. Szívében nem volt mást érzelem csak hála, amiért élve hagyhatta el a Védelmezők központját.

Scutum a Pegazusok húzta szekérről nézett vissza Gemma gyorsan távolodó alakjára. Kulcsfontosságúnak tartotta, hogy a Természet Tisztogatását követő korai időszakban biztos alapokat fektessenek le a fajok számára, és most kifejezetten elégedett volt a tárgyalás végkimenetelével. Bebizonyosodott, hogy lehet valaki ember, Védelmező vagy éppen Lovag, imádkozhatnak az évszakokhoz, az élethez vagy akár a halálhoz, valójában az összes szokás a múlt és az elődök tiszteletére épül.

Scutum jól tudta, hogy aki képes tiszteletet érezni, ő képes hinni is másokban.

Aki hisz, ő képes szeretni.

Aki szeret, ő képes élni.


2 megjegyzés:

  1. Helló,

    Izgalmas volt ez a rész, Henna. Sok mindent megtudtunk ezúttal is. Tetszett, hogy az ünnepek által érzékeltetted az idő múlását és egyben ismertetted a különböző hagyományokat is.
    Nem hagytad ki a múlt nagy eseményeire való hivatkozást sem, ami szerintem pont jó helyet kapott és így adott egy fajta súlyt a beszédtémához, hogy nem csak vitatkoznak, hanem alapja is van. Sőt nekem tetszett az is, hogy megmutatkoztak az erőviszonyok is a felek között, ami még izgalmasabbá tette ezt a részt.

    Kíáncsian várom a folytatást.
    Brukú

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Szégyenemre csak most vettem észre a megjegyzést, de utólag is nagyon hálás vagyok érte Brukú! :)
      Örülök, hogy tetszett és annak is, hogy megerősítettél benne, hogy sikerült érzékeltetnem a "hierarchiát". Féltem, hogy túl hosszú lesz a rész, de akárhányszor le akartam rövidíteni, rájöttem, hogy úgy nem adok kellő magyarázatot egyes részekhez, szóval maradt a hosszúsága.

      Köszönöm a véleményt! :)

      Ölelés,
      Henna

      Törlés