Lapok:

2018. február 5., hétfő

Világdarabok 01. - Moro

Az istenek bolygója

- Apa! – állt meg Lillahnn az apja előtt, és kezében egy hatalmas, vaskos, meggyötört könyvet tartott. Fedőlapjának sarkai már megtöredeztek, néhány lap kifelé kandikált a helyéről, egyesek pedig visszafelé gyűrődtek. Megsárgult, néhol moly rágta lapjai csak arra vártak, hogy az öreg Mortimer ismét a keze közé vegye, hogy felolvasson belőlük lányainak.

Wyrell épp letelepedett a különböző fűfélékkel megtömött ágyra és az ölébe ültette izgő-mozgó húgát. Kedvesen megsimogatta vörös, göndör fürtjeit.

- Ne fészkelődj annyit, a végén megint összedől alattunk az ágy, mint legutóbb – szólt rá testvérére, aki az ágyon dülöngélve nógatta az apjukat, hogy olvasson nekik. Nem törődött nővérének figyelmeztető szavaival, sem az ágy keserves nyekergésével.

Az ócska, faluvégi kunyhó omladozófélben volt, de épp megfelelt a számukra, hiszen kellőképpen meg tudták magukat húzni az új faluban. Shrin lakosai sokkal furcsábbak voltak, mint ahogy azt eddig tapasztalták. Még a közelükbe se mertek menni, aminek Wyrell és Mortimer szinte már örült. Ám Lillahnn annál kevésbé. Minden igyekezetével azon volt, hogy meglógjon a négy fal közül, és körülnézhessen új lakóhelyén. Még nem volt kellően rafinált ahhoz, hogy nővére anyáskodó tekintete elől el tudjon menekülni.

Az öreg Mortimer felsóhajtott. Már nagyon unta, hogy minden éjszaka ebből a régi könyvből kell felolvasnia a lányainak, de ez volt az egyetlen megmaradt vagyonuk, miután maguk mögött hagyták Vyne kontinensét. Mély sóhajtás kíséretében közelebb húzta az ágyhoz a hintaszékét, pipáját a kis asztalra tette, és elvette kislánya kezéből a Vándorok Írásait.

- De csakis egyetlen egy történetet olvasok el – vetett szigorú pillantást a lányaira. Wyrell megvonta a vállát, mivel már olyan sokszor hallgatta meg a történeteket, hogy teljesen unalmassá vált számára. Hihetetlenkedve tekintett húgára, aki olyan őszinte csodálattal és izgalommal hallgatta végig a könyvben rejlő írásokat. Pedig hatszor legalább elolvasta az apjuk nekik, elejétől a végéig. Lillahnn szomorúan felsóhajtott, de bólintott. Már tanítgatta az apja olvasni, de még nem ment neki olyan jól, hogy egyedül olvashasson. Ismerte az ábécét, de a betűk olyan nehezen akartak a szeme előtt szavakká alakulni. Wyrell titkon remélte, hogy testvére hamarosan teljesen önállóan fog tudni olvasni, mert akkor végre nem kéne minden nap újra és újra meghallgatni egy fejezetet a könyvből. Bár ő is nagyon szerette ezeket az elbeszéléseket, mégis kezdett az egész az agyára menni. Csodálta az apját, aki zokszó nélkül, rendíthetetlenül, csodálatos elbeszéléssel adta elő az olvasottakat. Úgy sejtette, bár igyekszik palástolni, Mortimer is rajongott a könyvért.

- Olvasd az első fejezetet! – nyekergette továbbra is lelkesen Lillahnn az ágyat, és széles vigyorral, tágra nyílt, ragyogó szemekkel meredt várakozóan az apjára.

A középkorú férfi öklével megütögette kissé a mellkasát, miközben krákogva megköszörülte a torkát. Nagy lélegzetet vett, és kellemesen mély, erős hangján megszólalt.

- Vándorok Írásai. Első fejezet. Az istenek bolygója – pillantott fel a sorok közül és mosolyogva rákacsintott lányaira. Wyrell megforgatta a szemét, de szája sarkán leplezetlenül ott bujkált a mosoly, Lillahnn pedig göndör kacajjal nevetett fel.

- Kedves Olvasó! Eme írás első fejezetén legelteti becses szemét. Köszönöm, hogy megtisztel a bizalmával, és remélem, drága Olvasó, már egy távoli századból olvassa eme könyvet. Ha így van, hálával tartozom, mivel rólam is megemlékezik, és ez által holtamban mégis halhatatlanná válhatok. Az első fejezet Zhion születésének legelső pillanatairól szól, választ adva számos felmerülő kérdésre. Jöjjön hát velem, egy fantasztikus utazásra, és ismerje meg Zhion misztikus és csodálatos birodalmát!

A nagy fekete ürességben, ahol a fény darabokra törik, egy különös lény született meg, a sötétség és a szilánkos fény gyermekeként. Ő volt a Világlélek. Kezdetben halmozódó fénypontokból álló teste lebegett a semmiben, öntudatlan alvó identitásként. Ám egyszer csak gondolatok jelentek meg benne. Azon kezdett tanakodni, hogy ki ő és miért létezik. Ahogy egyre jobban öntudatra ébredt ez a Világlélek, arra gondolt, mennyire magányos. Egyedül lebegett a semmiben, és vágyott valakire, aki mellette van.

Telt az idő, miközben a Világlélek egyre jobban megtapasztalta a szomorúság kegyetlen érzését.

Teste egyre jobban alakot öltött, majd lassan szeméből könny záporzott a semmibe. A könnycseppek megtöltötték az ürességet, és szétszóródtak a végtelenségben. Ezeket még ma is látjuk, ha az égboltot pásztázzuk egy felhőtlen éjszaka. A keserű könnycseppekből ugyanis, megszülettek a csillagok.

De egy könnycsepp még sokáig ott maradt az arcán, nem mert lehullani.

Újabb hosszú idő telt el, és bár a Világlélek örült, hogy körülötte sziporkázó fények csillognak, mérhetetlen magányát nem enyhítették. Ám egy nap különös lélek jött elé. Esetlen, torz ködből állt a teste, míg a Világlélek csillagteste ragyogott. Megosztották egymással a magányukat. Boldogok lettek, hogy már nincsenek egyedül. Találkozásuk újabb érzéseket váltott ki belőlük. Egymásba szerettek.

- Ez a szerelem, mindig mindenhol ott van! – sóhajtott fel Ahnn.

- Hát hihetetlen, nem is gondoltam volna – csóválta ironikusan a fejét Wyrell. Apjuk azonban rendületlenül folytatta az olvasást.

Egyesülésükből megszülettek a bolygók, melyek szintén szétszóródtak úgy, ahogy egykoron a könnyből született csillagok. Az egyik közel eső bolygó felszíne üres és lélektelen volt. Aztán egy napon a Világlélek szeméből lecsordult az utolsó könnycsepp is, és belezuhant a bolygóba. Áttetsző testet kapott odabent, és az égből kezdte figyelni, hogyan születik meg az üres bolygó lángoló alakja.

A Világlélek látta, mennyire megszerette születendő; lángoló földet a testet öltött könnycsepp, így különleges erővel ajándékozta meg. Ő lett a víz istennője. A különös bolygóból idővel új élet virágzott ki. Erős, lángoló testű földisten éledt fel, akit az égben lakó víz istennő nagyon megszeretett.

Egy nap a víz istennője alászállt a lecsillapodott felszínre. Érkezésére a földisten is alakot öltött magára. Ahogy megpillantották egymást, szenvedélyes románc alakult ki köztük. Amikor testük egymáshoz ért, létrejöttek a tengerek és az óceánok. Így a föld lázas testét a vízistennő szerelmes ölelése hűtötte. Megszülettek az első fizikai létformák is.

Ám egy napon a földisten beleszeretett a viharos, erőszakos szél istennőbe. A víz istennőjének szíve keserűséggel telt meg, nem értette mit szerethetett a szélben a föld. Felszította a tüzet, végigkarmolta a föld testét, felkorbácsolta a vizeket. A földisten és a szél istennőjének románcából hatalmas sivatag született meg, ami az örökké hullámzó homok birodalmává vált. A víz istennő szomorú könnyei a vizekbe hullva újra megérintették a felszín alatt nyugvó föld testét. Ebből a gyengéd érintésből születtek meg a sellők, bolygónk első misztikus teremtményei.

Hamarosan az istenek és azok gyermekei kezdték benépesíteni az egész bolygót, melyen mi is élnünk.

- És mi kiknek vagyunk a gyermekei a könyv szerint? – kérdezte Ahnn.

- Az már egy másik történet, kislányom – állt fel elgémberedett végtagjait nyújtogatva az öreg Mortimer. A könyvet letette a közeli asztala. – Most itt az ideje az alvásnak!

- De nem akarok aludni! – ellenkezett a lány. Wyrell közben már rádőlt az ágyra, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. Kezével megragadta húgát, és maga mellé húzta.

- De alszol – mormogta. Testvére hiába ficánkolt, nem tudott kikúszni a határozott szorítása alól.

- Apaaa! – nyöszörgött Lillahnn, de apja ágya felől erőteljes horkolás hallatszott.

- Hogy vagy te ilyen energikus? – kérdezte álmosan Wyrell.

- Ti már öregek vagytok – válaszolta okoskodva. A következő pillanatban felkacagott, mert nővére megcsiklandozta az oldalát.

- Még csak tizenhat éves vagyok, ne hasonlítgass össze a vénasszonyokkal! – suttogta majd beleunt a csiklandozásba és a hátára fordult. Lillahnn még nyüzsgött mellette, egyszer meg is kellett fognia, mert majdnem leesett a húga a nagy fészkelődés közben. Amikor már azt hitte, végre álomba szenderülhet, megszólalt a testvére.

- Wyrell, mi kiktől származunk? – Egy ideig csend ült le a házra, majd egy mély sóhaj kíséretében az idősebb testvér végre válaszolt.

- Zhegguru és Liselotte – Mielőtt még kíváncsi húga újabb kérdésekkel bombázta volna, lecsukta a szemét, és alvást tettetett. Lillahnn párszor megnyekergette az ágyukat, majd a fészkelődés abbamaradt.

- Nem számít kiktől származunk, az a fontos, hogy mi kikké akarunk válni – suttogta szomorúan a sötétbe Wyrell.


2 megjegyzés:

  1. Szia Moro!

    Most vettem észre, hogy ehhez az írásodhoz csak a Zúzmaralángokon írtam megjegyzést ide pedig nem. :(
    Szóval, hogy ne maradj komment nélkül itt is elmondom, hogy talán eddig ez volt a kedvenc világépítős novellám a tieid közül! Szuper az egész, ahogy kitaláltad és felépítetted!
    Alig várom, hogy olvashassam a többi részt! ;)

    Henna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahoy, bocsi, hogy csak most reagálok. XD
      Köszi, örülök, hogy tetszik, én nekem is ez volt eddig a kedvencem! :D

      Moro

      Törlés