A vihar előszele
A kantin, ahol összegyűltünk egy keskeny, hosszú terem, aminek a szürke szikla falain csupán egy-egy, a Templomos Lovagok egyre inkább ismert zászlaja lóg, jónéhány kovácsoltvas gyertya-és fáklytartó társasáságban. Az asztalok és székek keményfából vannak faragva, mellőzve a cicomát és a kényelmet. Az egyik ilyen asztalt köré csoportosultunk.
Miután elmondtuk, hogy mi történt előző este, mindenki egyszerre kezd el beszélni:
- A zarándok úton csak úgy eltűnt egy stáció...
- A városban a templom ablakait kiverték...
- A másik várban megbokrosodtak a lovak és több szolgálót is megsebesítettek...
- Én lépteket hallottam egyik este a folyosóról....
- Elég legyen! - csap az asztalra a kupájával Arden, amitől egyből csend lesz. - Ezek szerint nem véletlen esetekről van szó. - ahogy körbenéz a hosszú, őszes szakássa kileng a mellkasán.
- Hogy volna véletlen, hogy eltűnik egy, egy tonnás stáció? - lendíti magasba kesztyűs kezét a terem végében álló, mindig haragos képű Hector.
- Nem lázadtak eddig az arabok.. - hallani az asztal másik szélén élő, sebhelyes fejét gondterhelten támasztó Erec félhangos elmélkedését.
- És ha nem lázadás? - kérdezem.
- Akkor minek nevezed a rongálásokat? - hallani egy másik, rekedtes hangot a hátam mögül, mire az egész teremben rosszindulatú morgás söpör végig.
- Küldjünk ki egy felderítő csapatot. - jön a hirtelen ötlet a terem másik végéből.
- Akkora távra? Há' nem vót rajtad még eleget az a nehéz páncél? - utasítja el szinte egyből Gorre, közöttünk a legidősebb, aki mindig Arden mellett ül az asztal főnél.
Kisebb suttogás támad, amiből egyaránt kihallani az ellenkezést és az egyetértést.
- Kapnak lovat... - kiabál be végül egy vékony hang.
- Az akkor is több napi út oda-vissza - tart ki továbbra is az igaza mellett Gorre.
- Jól van. Akkor javaslatokat kérek - zárja le a vitát Arden mielőtt beleinna a kupájába.
- Kettőzzük meg az őrséget a várakban és a városban is. - tanácsolja Hector.
- Nem-nem-nem-nem - hadarja másvalaki a hátam mögül - Sokan vagyunk, de ehhez nem elegen.
Ezzel azonban zsákutcába értünk. Nincs több lehetőségünk, mint kilovagolni és a sziklás résznél lévő arab várost leelenőrzni.
- Akkor ez eldőlt. Bodwyn, - mutat rám Arden miközben feláll - szedj össze tíz fős csapatot és két óra múlva indultok.
A fitatal lovak hatalmas lendülettel indulnak meg, ahogy kitárulnak a nehéz fakapuk. Úgy húznak előre, mintha nem lenne akadály a sok helyen süppedős homok, sem pedig a nyergekre aggatott vizes kulacsok, ételes batyuk, könnyített palyzsok és szúrós pokrócok.
Szinte percek alatt megteszünk több száz métert, ezért kényelmesen a nyeregbe ülve hátra fordulok, hogy szemügyre tudjam venni a vár mögött terebélyesedő hatalmas várost:
A vaskos, ormótlan várfal ellenére jól látni a város közepén magasra nyúló kincstár és raktárak ívelt tetejét, a mellettük lévő pék, kovácsműhely és kocsma masszív nádtetejét, a templom túlzóan ívelt kupolájával együtt. Egyedül a város szélére szorult lakónegyed nem bukkan fel, ugyanis az egyszintes, lapos tetős házak nem nyúlnak túl a várfalon. A város már megszokott zaja idáig is elhallatszik: az ökrök által húzott szekerek hangos zötykölődése, a piac erőteljes moraja vagy a kovácsműhelyek fülsértő dübörgései. Ám ahogy balra kanyarodunk, és célba vesszük a horizonton lomhán nyújtózkodó sziklákat, az összes zaj és nesz elhal egy pillanat alatt, míg nem csak az arabokról, a lovakról, a gyakorló téren szerzett tapasztalatokról való beszélgetés marad közöttük.
Az út felét tesszük csak meg mielőtt leszállna az éjszaka. Nem verünk tábort, csak egymásköré gyűlve leterítjük a pokrócainkat a homokba és azon elfeküdve próbálunk meg pihenni. A lovaknak ételt és italt adunk, magunk is eszünk egy keveset majd kijelölünk két embert az őrködésre.
A hajnal első sugarai előtt már úton vagyunk. A forróság miatt egyre kevesebbet beszélgetünk, még a mellettem lovagoló Gail is néma, pedig neki aztán mindig van mondandója. A lovak, ellenben velünk, rendesen tudtak pihenni az éjjel, így délutánra végre felbukkannak a dombok sziklás szélei.
- Istennek hála. – mondja ki egy érces hang mögöttem azt, amire mindannyian gondolunk mielőtt felcukkolva a lovakat olyan gyors vágtába csapunk, hogy valósággal beleugrunk az árnyékokba. Újabb pihenőt tartunk itt: a víz mostanra már folyik rólunk, forrónak érezzük már a vállainkat nyomó láncinget, a jószágok pedig kimerülten zihálnak. Miután mindenki ivott és megmosta az arcát, gyalog indulunk tovább.
A vöröses sziklák teljes káoszban törnek elő a földből: hol hegyesen merednek a tiszta ég felé, hol járható, lankás utat alkotnak, míg másutt összezárnak és kicsi, megközelíthetetlen szurdokot hoznak létre. A lenge szél, ami eddig forrón simogatta az izzadt bőrünket, most hangosan sípol, ahogy átpréseli magát a csúcsok és hasadékok között, még elviselhetetlenné téve ezt a helyet.
Lassan haladunk, így az estét itt töltjük. Most én jelentkezem az őrködésre. Az egyik kiálló szikra darabra ülök, távolabb a többiektől. Nappal egész messze ellehetne látni, ám az éjszakák korom sötétek, és az eget fényesen pöttyöző csillagok sem adnak elegendő fényt, bármennyire is mutatnak csodálatosan. A törékeny csendet csak egy-egy távoli neszezés, kaparászás vagy vadkutyák vonyítása töri meg, amik hamar el is hallnak, magamra hagyva a saját lézgésem egyeletes ütemével.
Kora reggel két ember itt marad őrizni a lovakat, míg mi, többiek gyalog tesszük meg a maradék mérföldeket. Az utolsó meredek dombot is megmászva azonban nem azzal találjuk szembe magunkat, amire egész eddig készültünk:
A sziklák lábába mélyedő kicsi vájogházak, amik egy-egy családnak éppen kényelmes otthont nyújtanak üresen állnak.
- Hogy lehetséges ez? – suttogom döbbenten: a legutolsó értesülésünk szerint ugyanis jó pár napja még itt voltak az arabok...
Ekkor azonban egy halk, csörömpöléshez hasonló zaj üti meg a fülünk. Meglapulunk mielőtt egy szó nélkül szétvállnánk és eltűnnénk a sziklák között.
Kisebb keresgélés után rátalálok egy viszonylag lankás ösvényre, amin lemászva két, a sziklás hegyek árnyékát élvező ház közé jutok. A rücskös falak azonban olyan közel vannak egymáshoz, hogy amint teszek pár lépést előre, a láncvértem mélyen megkarcolja a falat. Aprókat lélegezve, lábujjhegyen sikerül csak átpréselnem magam és eljutni a házak sarkáig. Szemben egy újabb ház áll, aminek egyik oldalát majdnem teljesen eltakarja a leszakadt, kopottas fehér ponyva, amit valamikor napellenzőként használtak. Kihasználom ezt a lehetőséget, és besietek mögé. Ekkor azonban újra hallani a zajt, ezúttal közelebbről. Gyorsan elhal, de ez is elég ahhoz, hogy rájöjjek, arrébb gurult valami. Pár percet kivárok aztán kilesek: a rendezetlenül épült házak között vadul kacsázó utcát teljesen belepte a széthajigált szemét, kint hagyott agyagedények, kézzel szőtt kosarak és székek, amik között a homok egyre vastagabban és vastagabban látszik megtelepedni.
Valamit már pedig elhajított valaki, szűkül össze a szemem gyanakvón, amikor pár házzal arrébb egy kosár gurul ki az útra. Tudtam, vigyorodom el elégedetten, majd megkerülöm a házat, hátha többet látok anélkül, hogy el kéne hagyni a biztos helyemet. A kicsi vályogház hátsó, szedett-vedett ajtaján túl azonban nem újabb házakat látok, hanem egy kisebb, sziklákkal lerakott placcot, aminek a közepén egy gizda, fiatal fiú kotorászik a megmaradt edények és az egyik házból kiszórt ládák között. Miközben keresgél folyamatosan a tájat kémleli, és hol a ránézésre nagy méretű burkát igazgatja a fején, vagy a vállán lógó íjat, ami folyton lecsúszik a keskeny válláról. Senki más nincsen vele. Neki vetem a hátam a falnak és még mielőtt köröznék a vállaimmal bemelegítés gyanánt, megpillantom Gailt az egyik szomszédos háznál. Bólintok aztán a háta mögé nézve ő is bólint.
Előre törünk: magunk elé húzva a pajzsokat körbe vesszük a fiút, aki annyira meglepődik, hogy nem hogy felsikoltani is elfelejt, de még a hátán lógó íjról is megfeletkezik.
- Hol vannak a többiek? – szegezi neki a kérdést Gail, minden bevezető nélkül.
- Nem késő ezt a kérdést feltenni, ser? – kérdez vissza pöszén – Talán ha kihúznátok a fejeteket a fényes páncélba bújtatott seggetekből, már felfogtátok volna, hogy vihar közeleg.
- Honnan van az íjad? – veszem án én a szót, hátha több sikerrel járok, ám a fiú csak oldalra dönti a bekormozott arcát majd gyűlölködve végig mér minket.
- Azt hitted hagyjuk, hogy megfertőzzétek a város és a világot a keresztány hitetekkel? – válaszol kérdéssel ismét majd hirtelen szembe köp. UWAINE, a mellettem morogva ácsorgó pocakos lovag erre tőrt ránt és a fiú torkának szegeti a végkony pengét. Az ellenséges kamasz azonban ahelyett, hogy összerezzenne egy ismeretlen nyelven motyogni kezd az orra alatt. A szemei kimerevednek, eltűnik belőle a fény és csak bámul maga elé, pont mint az arabok első támadásánál, amiket láttam rajtuk. Földbe gyökerezik a lábam a félelemtől, csakogy a homok hirtelen hullámozni kezd alattunk. A pajzsok alkotta fal felbomlik, Uwaine kezéből kiesik a tőr, többen pedig elesnek, ahogy elkezd beszippantani a homok mindekit.
A futóhomok egészen a térdünkig magába szív, amikor megérzem az erős rozmaring illatot, ami az éjszakai őrködés óta nem tisztul az orromból. Felnézek. A fiúnak azonban már csak a fürge sziluettjét látom, ami egyre inkább eltávolodik a sivatag felé.
A homok megkeményedik, mi pedig kiássuk magunkat belőle. Döbbenten összenézünk: direkt volt itt az a ficsúr...
- Szétválunk, - adom ki a parancsot mután összeszedtem magam – ti öten a városban mentek, mi pedig visszamegyünk a várba riadót fújni.
Egy szó nélkül a lovakért rohanunk, utána szétválnak útjaink.
Drága Brukú!
VálaszTörlésNagyon sajnálom, hogy ilyen sokára jutottam el odáig, hogy el tudjam olvasni az írásodat, de ami késik, szerencsére nem múlik.
Nagyon izgalmas volt ez a rész! A legjobban az tetszik, ahogy lefested a tájat, leírod a körülményeket. Szinte éreztem a forró levegőt magam körül és a nehéz páncélt magamon. :D
Néhány elütés azért volt benne, egy átolvasást esetleg megérne, de ettől eltekintve nekem még mindig nagyon tetszik ez a világ és egyre kíváncsibbá teszel. ;)
Henna
Szia Henna.
VálaszTörlésKöszönöm,hogy időt szántál az elolvasásra.
Hoppá,bocsánat a felületesség miatt. Javítom.
Jó hallani, hogy a felderítő út izgalmakat hozott és hogy átjött a környezet milyensége/jellege is. 😊
Ez a vélemény most újból lendületet adott az ötödik rész megírásához. 😄
Puszi
Brukú
Szia!
TörlésÖrülök, ha sikerült lendületet adnom. :D És képzeld, ahogy olvastam az írásodat, az engem is feltöltött újra lelkesedéssel! Úgyhogy remélem hamarosan én is új résszel rukkolhatok elő. :)
Nagyon várom, milyen izgalmakat tartogatsz még nekünk!
Ölelés,
Henna