Világdarabok 03. - Brukú

A vihar előszele

A kantin, ahol összegyűltünk egy keskeny, hosszú terem, aminek a szürke szikla falain csupán egy-egy, a Templomos Lovagok egyre inkább ismert zászlaja lóg, jónéhány kovácsoltvas gyertya-és fáklytartó társasáságban. Az asztalok és székek keményfából vannak faragva, mellőzve a cicomát és a kényelmet.  Az egyik ilyen asztalt köré csoportosultunk.

Miután elmondtuk, hogy mi történt előző este, mindenki egyszerre kezd el beszélni:

- A zarándok úton csak úgy eltűnt egy stáció...

- A városban a templom ablakait kiverték...

- A másik várban megbokrosodtak a lovak és több szolgálót is megsebesítettek...

- Én lépteket hallottam egyik este a folyosóról....

- Elég legyen! - csap az asztalra a kupájával  Arden, amitől egyből csend lesz. - Ezek szerint nem véletlen esetekről van szó. - ahogy körbenéz a hosszú, őszes szakássa kileng a mellkasán.

- Hogy volna véletlen, hogy eltűnik egy, egy tonnás stáció? - lendíti magasba kesztyűs kezét a terem végében álló, mindig haragos képű Hector.

- Nem lázadtak eddig az arabok.. - hallani az asztal másik szélén élő, sebhelyes fejét gondterhelten támasztó Erec félhangos elmélkedését.

- És ha nem lázadás? - kérdezem.

- Akkor minek nevezed a rongálásokat? - hallani egy másik, rekedtes hangot a hátam mögül, mire az egész teremben rosszindulatú morgás söpör végig.

- Küldjünk ki egy felderítő csapatot. - jön a hirtelen ötlet a terem másik végéből.

- Akkora távra? Há' nem vót rajtad még eleget az a nehéz páncél? - utasítja el szinte egyből Gorre, közöttünk a legidősebb, aki mindig Arden mellett ül az asztal főnél.

Kisebb suttogás támad, amiből egyaránt kihallani az ellenkezést és az egyetértést.

- Kapnak lovat... - kiabál be végül egy vékony hang.

- Az akkor is több napi út oda-vissza - tart ki továbbra is az igaza mellett Gorre.

- Jól van. Akkor javaslatokat kérek - zárja le a vitát Arden mielőtt beleinna a kupájába.

- Kettőzzük meg az őrséget a várakban és a városban is. - tanácsolja Hector. 

- Nem-nem-nem-nem - hadarja másvalaki a hátam mögül - Sokan vagyunk, de ehhez nem elegen.

Ezzel azonban zsákutcába értünk. Nincs több lehetőségünk, mint kilovagolni és a sziklás résznél lévő arab várost leelenőrzni.

- Akkor ez eldőlt. Bodwyn, - mutat rám Arden miközben feláll - szedj össze tíz fős csapatot és két óra múlva indultok.

A fitatal lovak hatalmas lendülettel indulnak meg, ahogy kitárulnak a nehéz fakapuk. Úgy húznak előre, mintha nem lenne akadály a sok helyen süppedős homok, sem pedig a nyergekre aggatott vizes kulacsok, ételes batyuk, könnyített palyzsok és szúrós pokrócok.

Szinte percek alatt megteszünk több száz métert, ezért kényelmesen a nyeregbe ülve hátra fordulok, hogy szemügyre tudjam venni a vár mögött terebélyesedő hatalmas várost:

A vaskos, ormótlan várfal ellenére jól látni a város közepén magasra nyúló kincstár és raktárak ívelt tetejét, a mellettük lévő pék, kovácsműhely és kocsma masszív nádtetejét, a templom túlzóan ívelt kupolájával együtt. Egyedül a város szélére szorult lakónegyed nem bukkan fel, ugyanis az egyszintes, lapos tetős házak nem nyúlnak túl a várfalon. A város már megszokott zaja idáig is elhallatszik: az ökrök által húzott szekerek hangos zötykölődése, a piac erőteljes moraja vagy a kovácsműhelyek fülsértő dübörgései. Ám ahogy balra kanyarodunk, és célba vesszük a horizonton lomhán nyújtózkodó sziklákat, az összes zaj és nesz elhal egy pillanat alatt, míg nem csak az arabokról, a lovakról, a gyakorló téren szerzett tapasztalatokról való beszélgetés marad közöttük.

Az út felét tesszük csak meg mielőtt leszállna az éjszaka. Nem verünk tábort, csak egymásköré gyűlve leterítjük a pokrócainkat a homokba és azon elfeküdve próbálunk meg pihenni. A lovaknak ételt és italt adunk, magunk is eszünk egy keveset majd kijelölünk két embert az őrködésre.

A hajnal első sugarai előtt már úton vagyunk. A forróság miatt egyre kevesebbet beszélgetünk, még a mellettem lovagoló Gail is néma, pedig neki aztán mindig van mondandója. A lovak, ellenben velünk, rendesen tudtak pihenni az éjjel, így délutánra végre felbukkannak a dombok sziklás szélei.

- Istennek hála.  – mondja ki egy érces hang mögöttem azt, amire mindannyian gondolunk mielőtt felcukkolva a lovakat olyan gyors vágtába csapunk, hogy valósággal beleugrunk az árnyékokba. Újabb pihenőt tartunk itt: a víz mostanra már folyik rólunk, forrónak érezzük már a vállainkat nyomó láncinget, a jószágok pedig kimerülten zihálnak. Miután mindenki ivott és megmosta az arcát, gyalog indulunk tovább.

A vöröses sziklák teljes káoszban törnek elő a földből: hol hegyesen merednek a tiszta ég felé, hol járható, lankás utat alkotnak, míg másutt összezárnak és kicsi, megközelíthetetlen szurdokot hoznak létre. A lenge szél, ami eddig forrón simogatta az izzadt bőrünket, most hangosan sípol, ahogy átpréseli magát a csúcsok és hasadékok között, még elviselhetetlenné téve ezt a helyet.

Lassan haladunk, így az estét itt töltjük. Most én jelentkezem az őrködésre. Az egyik kiálló szikra darabra ülök, távolabb a többiektől. Nappal egész messze ellehetne látni, ám az éjszakák korom sötétek, és az eget fényesen pöttyöző csillagok sem adnak elegendő fényt, bármennyire is mutatnak csodálatosan. A törékeny csendet csak egy-egy távoli neszezés, kaparászás vagy vadkutyák vonyítása töri meg, amik hamar el is hallnak, magamra hagyva a saját lézgésem egyeletes ütemével.

Kora reggel két ember itt marad őrizni a lovakat, míg mi, többiek gyalog tesszük meg a maradék mérföldeket. Az utolsó meredek dombot is megmászva azonban nem azzal találjuk szembe magunkat, amire egész eddig készültünk:

A sziklák lábába mélyedő kicsi vájogházak, amik egy-egy családnak éppen kényelmes otthont nyújtanak üresen állnak.

- Hogy lehetséges ez? – suttogom döbbenten: a legutolsó értesülésünk szerint ugyanis jó pár napja még itt voltak az arabok...

Ekkor azonban egy halk, csörömpöléshez hasonló zaj üti meg a fülünk. Meglapulunk mielőtt egy szó nélkül szétvállnánk és eltűnnénk a sziklák között.

Kisebb keresgélés után rátalálok egy viszonylag lankás ösvényre, amin lemászva két, a sziklás hegyek árnyékát élvező ház közé jutok. A rücskös falak azonban olyan közel vannak egymáshoz, hogy amint teszek pár lépést előre, a láncvértem mélyen megkarcolja a falat. Aprókat lélegezve, lábujjhegyen sikerül csak átpréselnem magam és eljutni a házak sarkáig. Szemben egy újabb ház áll, aminek egyik oldalát majdnem teljesen eltakarja a leszakadt, kopottas fehér ponyva, amit valamikor napellenzőként használtak. Kihasználom ezt a lehetőséget, és besietek mögé. Ekkor azonban újra hallani a zajt, ezúttal közelebbről. Gyorsan elhal, de ez is elég ahhoz, hogy rájöjjek, arrébb gurult valami. Pár percet kivárok aztán kilesek: a rendezetlenül épült házak között vadul kacsázó utcát teljesen belepte a széthajigált szemét, kint hagyott agyagedények, kézzel szőtt kosarak és székek, amik között a homok egyre vastagabban és vastagabban látszik megtelepedni.

Valamit már pedig elhajított valaki, szűkül össze a szemem gyanakvón, amikor pár házzal arrébb egy kosár gurul ki az útra. Tudtam, vigyorodom el elégedetten, majd megkerülöm a házat, hátha többet látok anélkül, hogy el kéne hagyni a biztos helyemet. A kicsi vályogház hátsó, szedett-vedett ajtaján túl azonban nem újabb házakat látok, hanem egy kisebb, sziklákkal lerakott placcot, aminek a közepén egy gizda, fiatal fiú kotorászik a megmaradt edények és az egyik házból kiszórt ládák között. Miközben keresgél folyamatosan a tájat kémleli, és hol a ránézésre nagy méretű burkát igazgatja a fején, vagy a vállán lógó íjat, ami folyton lecsúszik a keskeny válláról. Senki más nincsen vele. Neki vetem a hátam a falnak és még mielőtt köröznék a vállaimmal bemelegítés gyanánt, megpillantom Gailt az egyik szomszédos háznál. Bólintok aztán a háta mögé nézve ő is bólint.

Előre törünk: magunk elé húzva a pajzsokat körbe vesszük a fiút, aki annyira meglepődik, hogy nem hogy felsikoltani is elfelejt, de még a hátán lógó íjról is megfeletkezik.

- Hol vannak  a többiek? – szegezi neki a kérdést Gail, minden bevezető nélkül.

- Nem késő ezt a kérdést feltenni, ser? – kérdez vissza pöszén – Talán ha kihúznátok a fejeteket a fényes páncélba bújtatott seggetekből, már felfogtátok volna, hogy vihar közeleg.

- Honnan van az íjad? – veszem án én a szót, hátha több sikerrel járok, ám a fiú csak oldalra dönti a bekormozott arcát majd gyűlölködve végig mér minket.

- Azt hitted hagyjuk, hogy megfertőzzétek a város és a világot a keresztány hitetekkel? – válaszol kérdéssel ismét majd hirtelen szembe köp. UWAINE, a mellettem morogva ácsorgó pocakos lovag erre tőrt ránt és a fiú torkának szegeti a végkony pengét. Az ellenséges kamasz azonban ahelyett, hogy összerezzenne egy ismeretlen nyelven motyogni kezd az orra alatt. A szemei kimerevednek, eltűnik belőle a fény és csak bámul maga elé, pont mint az arabok első támadásánál, amiket láttam rajtuk. Földbe gyökerezik a lábam a félelemtől, csakogy a homok hirtelen hullámozni kezd alattunk. A pajzsok alkotta fal felbomlik, Uwaine kezéből kiesik a tőr, többen pedig elesnek, ahogy elkezd beszippantani a homok mindekit.

A futóhomok egészen a térdünkig magába szív, amikor megérzem az erős rozmaring illatot, ami az éjszakai őrködés óta nem tisztul az orromból. Felnézek. A fiúnak azonban már csak a fürge sziluettjét látom, ami egyre inkább eltávolodik a sivatag felé.

A homok megkeményedik, mi pedig kiássuk magunkat belőle. Döbbenten összenézünk: direkt volt itt az a ficsúr...

- Szétválunk, - adom ki a parancsot mután összeszedtem magam – ti öten a városban mentek, mi pedig visszamegyünk a várba riadót fújni.

Egy szó nélkül a lovakért rohanunk, utána szétválnak útjaink.